1960 őszén kemény sorozaton volt túl az Újpesti Dózsa csapata. A bajnoki címvédő lilák remekeltek a bajnokságban, 13 forduló után egy vereséggel és két döntetlennel álltak, a 22 megszerzett pont pedig az őszi első helyet jelentette számukra az NB I-ben. A Fenyvesi László edző által irányított gárda a remek hazai szereplés mellett a nemzetközi kupákban is kitett magáért. Az Újpest ezen az őszön három (!) nemzetközi sorozatban is elindult. A Közép-európai Kupában a Fiorentina kétvállra fektetésével járultak hozzá Magyarország győzelméhez, a VVK-ban a Birmingham City ellen alulmaradtak, a BEK-ben pedig kiütötték a jugoszláv bajnok Crvena Zvezdát, és a szezon során egyedüliként a végső győzelemig menetelő Benficát is megverték. De a lilák egy barátságos találkozón az AC Milan-t is felülmúlták, ráadásul Milánóban. A nemzetközi meccseken pedig még mindig a két évtizede a klub színeiben szereplő Szusza Ferenc volt a csapat gólzsákja, a bajnokikon azonban egyre gyakrabban maradt ki a csapatból. A karácsony előtti utolsó, levezető edzést követően pedig Fenyvesi edző odaszólt a már 38. évében járó Szuszának:
- Feri, rád tavasszal már nem lesz szükség. Jöjjenek a fiatalok…
A fiatalok pedig jöttek, és a tavaszi szezon során nyerték is a meccseket. Egy darabig. Március végén, amikor már nyolc pontra hízott a lila-fehérek előnye, hirtelen elfogyott a fiatalokból a lendület. Az utolsó kilenc fordulóban nyeretlen maradt a csapat, négy döntetlen mellett öt vereséget szenvedett, és a biztosnak látszó bajnoki címből az évzáróra csak egy ezüstérem lett. A csapatnak ugyanis komoly gondja akadt a góllövéssel. Hiába irányított ragyogóan Göröcs, cselezett ördöngösen Kuharszky és passzolt precízen középre félidőnként tucatnyi alkalommal Nagy Károly vagy Halápi, ha középről hiányzott Szusza, és más meg nem volt, aki belője a ragyogó passzokat.
Egy korábbi újpesti legenda sietett egykori csapatának segítségére. Avar István, az évtizedek óta Kaposváron élő egykori gólvágó – látva szeretett csapata vergődését – üzenetet küldött a Megyeri útra: az NB III-as Kaposvári Kinizsiben egy alig 16 éves, különleges tehetségű fiatal csatár pallérozódik, Bene Ferenc a neve. Talán éppen ő lesz a megoldás a lila-fehérek égető csatárproblémáira. Konkoly Béla, az újpestiek intézője, rengeteg fiatal játékos felfedezője nem lepődött meg a javaslaton, ugyanis noteszébe már az előző nyáron bekerült Bene neve, amikor Balatonlellén, egy alkalmi diákválogatott tagjaként látta játszani és kilenc (!) gólt lőni. A rutinos játékosszerző Béla bácsi – Avar üzenetén felbuzdulva – 1961 májusában kiment Dunaharasztiba, a Csepel Autó – Kaposvári Kinizsi mérkőzésre, hogy megnézze az ifjú támadót. Bene ezen a találkozón semmi különöset nem csinált, de a jószemű intéző rögtön kiszúrta, hogy a sebessége és a rúgótechnikája is kiemelkedő. Konkoly pedig a fejébe vette, hogy megszerzi Benét az Újpestnek. A következő hetekben gyakran érkezett autó Balatonkeresztúrra, az utasa, Konkoly Béla pedig hetekig fűzte házukban a Bene-szülőket, hogy a család szemefényét, Ferikét engedjék el Újpestre. A vizitek után továbbsietett Kaposvárra, hogy a Kinizsi vezetőit is meggyőzze arról, hogy Bene Ferencnek Újpesten a helye. A terv sikerült, a csatártehetség június végén aláírta szerződését a lila-fehérekhez, ezzel pedig egy páratlan pályafutás vette kezdetét.
Az ifjú tehetség az új bajnokságban már a negyedik fordulóban bemutatkozott a Pécsi Dózsa ellen – góllal, innen pedig nem volt megállás. Szusza Ferenc – aki ekkor az Újpest másodedzője volt – rengeteget foglalkozott Benével. Folyamatosan fejlesztette utódja rúgótechnikáját, főleg a jobb külsővel leadott lövéseket gyakorolták. De a beindulást, az érkezést, a kapáslövést is az edzéseket követő különórákon vette át újra és újra mester és tanítványa. Bene Ferenc pedig méltó utódnak bizonyult. Az 1962/63-as szezonban 26 mérkőzésen szerzett 23 góljával gólkirály volt, pedig csak a szezon közben töltötte be 18. életévét, az őszi idényben pedig már a válogatottba is bekerült. A korán kopaszodó csatárzseni pillanatok alatt kirobbanthatatlan lett az Újpestből és a nemzeti csapatból is, hiszen folyamatosan ontotta a gólokat. Hihetetlen alázattal és akarattal lépett pályára, akár a megye I-es Aparhant volt az ellenfél itthon, akár a BEK-győztes Celtic a nemzetközi kupában. Benére mindig lehetett számítani, ő pedig a mérkőzés minden pillanatában gólt akart lőni – bármi áron. Ahogy mondták, mindig, minden idegszálával a góllövésre és a győzelemre koncentrált.
A sikerek pedig nem maradtak el. Igaz, előbb a válogatottban alkotott nagyot: 1964-ben Bene lőtte Magyarország történetének első Európa-bajnoki gólját, a tornán pedig bronzérmes és társgólkirály lett. Az év végén a tokiói olimpiai játékokon szinte egymaga vezette aranyéremre Magyarországot. A Marokkó elleni csoportmeccsen hatszor, az Egyiptom ellen elődöntőben négyszer volt eredményes. A döntőben, a teltházas Tokiói Olimpiai Stadionban, Csehszlovákia ellen pedig felejthetetlen gólt lőtt: a jobboldalon kapott egy kiugratást, két remek csellel megkeverte a csehszlovák védőket, majd hatalmas erővel a kapuba bombázott, mely után Szepesi György rádióriporterrel együtt kiáltotta egy ország: góóóóól, góóóóól, góóóóóóól! A megnyert aranyérem mellé 12 góljával elhódította a torna gólkirályi címét is, ennél többet sem előtte, sem azóta nem lőtt senki egyetlen olimpián. Egy ilyen év után kétség sem merülhetett fel: az elsőként adományozott év labdarúgója címet Bene Ferenc nyerte el.
Örökké emlékezetes marad az 1966-os világbajnokságon, a brazilok ellen szerzett gólja is. A 3. percben megindult a jobbszélen, először kicselezte Paulo Henriquét, ezután az egyszeres világbajnok Altairt, majd jobbal elhúzta a labdát a keresztező, kétszeres Vb-győztes Bellini előtt, végül a szintén kétszeres Vb-aranyérmes Gilmar hálójába lőtt. Parádés gól volt, amit egy ország nézett élőben a televízióban és üvöltött fel boldogan a találat láttán. A hab a tortán Bene gólpassza és kiharcolt tizenegyese volt a második félidőben, amivel legyőztük a címvédő brazilokat. A tornát Magyarország a 6. helyen zárta, a házi gólkirály pedig a minden mérkőzésen gólt szerző Bene Ferenc lett. A hatos szám illett ehhez az évéhez, ugyanis az aranylabda szavazáson is a 6. helyen zárt.
1967-ben Újpestre szerződött a korábbi szövetségi kapitány, Baróti Lajos, amivel az együttes újabb sikerkorszaka vette kezdetét. Összeállt a klub történetének legjobb csatársora, a Fazekas-Göröcs-Bene-Dunai II-Zámbó ötösfogat. A lila-fehérek pedig ontották a gólokat, miközben végigverték Magyarországot és Európát. 1967-ben KK-döntőig jutott a csapat, 1968-ban pedig 102 lőtt góljával az aranyérem legfőbb várományosa volt, ám végül második helyen végzett.
1969 viszont már csúcsév volt Bene és az Újpest számára is. A Lilák a nemzetközi kupában VVK-döntőig jutottak, augusztusban történetük során először hódították el a Magyar Kupát, év végén pedig begyűjtötték jubileumi, 10. bajnoki aranyérmüket, miközben Bene Ferenc ismét gólkirály lett az NB I-ben és a VVK-ban is. Sőt, az újpestiek „Ferikéje” újra az év játékosa-cím büszke birtokosává vált.
A lilák a következő hat szezonban sem találtak legyőzőre, sorozatban hét bajnoki aranyérmet nyertek Bene Ferenc vezérletével, miközben a kupában is háromszor jutottak a csúcsra. Az újpesti kilences pedig számtalanszor indult meg egy remek indítással az ellenfél kapuja felé. Ilyenkor hátát jellegzetesen, derékból meghajlította, így súlypontja szinte a „föld alá” került, az ellenfél védői között pedig éles irányváltásokkal cikázott át, végül hatalmas erővel bombázott a kapuba. A Bene-gól szinte elmaradhatatlan eleme volt az Újpest meccseinek: az 1962 és 1973 között lejátszott mind a tíz egész idényes szezonban legalább 20 gólt lőtt az NB I-ben.
Az újpestiek kedvence megdönthetetlen rekordok sorát állította fel. Szinte bármilyen statisztikai mutatót vagy szubjektív visszaemlékezést veszünk figyelembe, nem lehet más konklúziónk, mintsem, hogy Bene Ferenc volt az elmúlt 60-65 év leggólerősebb, legjobb magyar csatára. Öt gólkirályi címénél senki sem ért el többet a forradalom óta. Az összesen szerzett 303 bajnoki góljával is felülmúlt mindenkit Szusza visszavonulását követően. A nemzetközi kupákban (BEK, KEK, VVK/EVK, UEFA Kupa) minden idők legeredményesebb magyar játékosa 39 góllal, miközben 1974-ben BEK-elődöntőt és 1962-ben KEK-elődöntőt is játszott. Az Újpesttel nyolcszoros bajnok és háromszoros kupagyőztes, valamint a Felszabadulási Kupa győztese. A válogatottban 76 alkalommal szerepelt és 36 gólt lőtt, ezzel az Aranycsapat utáni korszak legeredményesebb magyar csatára. Tétmérkőzésen a mai napig ő lőtte a legtöbb gólt piros-fehér-zöldben. Korának világszinten is az egyik legkitűnőbb csatára 1972-ben szerepelt az Európa-válogatottban is. Közben pedig olyan mesterműveket „alkotott” meg, mint 1962-ben, Szombathelyen, a Haladás-Újpest (0:6) mérkőzésen, ahol a sportnapilap így hozta le a gólszerzőket: „Góllövő: Bene, Bene, Bene, Bene, Bene, Bene.” Vagy az a Bene-klasszikus is örökké emlékezetes marad, amikor 1975-ben a Benfica ellen a második félidő elején a kapus José Henrique kezében a labdával kirúgáshoz készülődött, éppen feldobta a játékszert, ám a labdát az ebben a pillanatban odaérkező Bene lábujjheggyel elpöckölte és a kapuba emelte.
Bene híresen sportszerű volt. Soha nem rúgott meg senkit, ha pedig őt találta el egy védő, azonnal felpattant és ment tovább. Nem reklamált, nem szimulált, nem kért orvost és masszőrt a pályára. Ha nem azonnal kelt fel egy-egy szabálytalanság után, mindenki tudta, hogy nagy a baj, mentőre lesz szükség. Szerencsére ez ritkán fordult elő, hiszen a fél gyermekkorát a Balatonban töltő Bene a derékig érő vízben játszott félnapos „fejesderbiknek” köszönhetően elnyűhetetlen izomzatra tett szert. Szinte sohasem volt sérült, izomzata megóvta a komolyabb bajoktól. A lövéseknél meg hatalmas szolgálatot tett a megfeszülő vádli és vastag combizom, valamint a jellegzetesen lendületet vevő magasra felemelt karja is.
Bár az izmai még bírták volna, 1975 őszétől mégis egyre ritkábban került be az Újpest kezdőcsapatába. Várhidi Pál edzőnek komoly problémát okozott a csatárbőség: a Fazekas-Törőcsik-Fekete csatársor zseniális dolgokat művelt a pályán, Nagy Lászlót pedig még csak visszább tudta vonni középpályásnak vagy balhátvédnek, de Benének és Dunai II-nek gyakran csak a kispad jutott. Ezt a szerepet is zokszó nélkül teljesítette. Egyik utolsó mérkőzésén, 1978. márciusában a két év után újra bajnoki címre hajtó Újpestnek semmi sem sikerült a Dunaújváros ellen. Várhidi az 58. percben Fekete helyére becserélte a már fél éve mellőzött Benét, aki két góllal hálálta meg a bizalmat, a lilák így 2-0-ra győztek. Ez a siker nagyon kellett ahhoz, hogy végül 1 pont előnnyel ismét a tabella élén végezzenek az újpestiek, így Bene nyolcadik bajnoki címét is bezsebelte. Végül 417 bajnoki mérkőzésen lépett pályára az Újpestben, amivel második a klub örökranglistáján. Az első osztályban egyetlen más klub mezét sem viselte, örökké hűséges maradt a lila-fehérekhez.
1978 nyarán az Újpest átengedte Benét az NB II-es Volánnak. Új csapatával feljutott, majd visszavonult, és az Újpesti Dózsa technikai vezetőjeként dolgozott tovább. Már az íróasztal mellől hívták vissza egy búcsúmérkőzésre, amit az MLSZ neki rendezett, Nyíregyházán. A csehszlovákok elleni találkozón öltötte magára hetvenhatodszor, egyben utoljára a piros-fehér-zöld mezt. Azonban nem sokáig maradt meg adminisztratív munkakörében. Miután a labdarúgó-szövetség lehetővé tette a játékosok külföldre igazolását, újra edzésbe állt. Fénykorában, 1964 és 1975 között hívta őt a Real Madrid, a Barcelona, az Inter, a Hamburg, az Ajax és a Boca Juniors is, de akkoriban esélytelen volt Magyarországról legálisan külföldre igazolni, törvénytelenül pedig sem hazáját, sem az Újpestet nem akarta elhagyni. 1981-ben már csak a finn elsőosztályú Sepsi 78 hívta a két éve visszavonult játékost, de ekkor már ki is engedték. Bene még másfél évet játszott a finn élvonalban, majd itthon játszott alacsonyabb osztályban Dömsödön, újra a Volánban, Soroksáron és Kecskeméten. Végül 40 évesen, 1985-ben akasztotta végleg szögre a stoplist.
Pályafutása végeztével a kispadon, edzőként találta meg a helyét. 1984 és 2002 között – több megszakítással – az Újpest pályaedzője volt. Az 1992/93-as szezonban az NB I-es csapat vezetőedzőjeként 17 mérkőzésen ült a lilák kispadján. Közben az atlantai olimpiai válogatott pályaedzője is volt, de irányította a Fóti SE férfi és a László Kórház női csapatát, valamint a magyar strandlabdarúgó-válogatottat is. 1985-től az Újpesti Dózsa örökös bajnoka, 2005-től Újpest díszpolgára. Nevét Újpesten általános iskola, Marcaliban utca, Kaposváron labdarúgó-akadémia, valamint két könyv is őrzi. 2017 óta szobra áll a Szusza Ferenc Stadionban.
Nyolcvan évvel ezelőtt született és örökké él az Újpest legendája, Bene Ferenc!
LASZIP GÁBOR