Matija Ljujic őszintén beszélt a szezonról, karrierről és a családjáról is.

Gratulálok a mesterhármasodhoz. Láttam, hogy aláírattad a többiekkel a meccslabdát, és eltetted. Ez volt az első triplád pályafutásod során?

Talán még a grundon lőttem régen, de profi karrierem alatt ez volt az első, igen. Különleges mérkőzés volt számomra, olyan előfordult már korábban, hogy három gólpasszt adtam vagy két gólt szereztem, de mesterhármast eddig még nem. Örülök neki természetesen, de a legfontosabb az, hogy nem kaptunk ki. Hullámzó összecsapás volt, el is veszíthettük volna, meg is nyerhettük volna, a futball ilyen. Jó úton járunk, és azért kell dolgoznunk, hogy azon is maradjunk. Ha még tovább fejlődünk, növeljük a koncentrációnkat, akkor nagy dolgokat érhetünk el ebben a szezonban.

Érezted a meccs előtt, hogy jól fog menni a játék? Változtattál valamit a felkészülésedben, ami eltérő a megszokottól?

Nem csináltam semmit másként, ugyanúgy készültem, mint a többi találkozóra. Arra figyeltem, hogy mindent teljesítsek, amit a mester kér tőlem. Egyik gól sem véletlenül született, mindent gyakoroltunk edzésen, igazi csapatmunka volt. Nyilván, ha 10 embert kicseleztem volna, vagy 30 méterről bombáztam volna a kapuba, akkor oké, az az én érdemem, de ez most az egész csapaté volt, szép akciókból találtunk be.

Egész jól ment a játék a felkészülés során is. Már akkor is gondoltad, hogy alapember lehetsz idén?

Nem éreztem úgy, csupán tettem a saját dolgomat. Meg kell mondjam, eleinte kicsit nehéz volt a helyzetem, új edzőhöz kerültem vissza, aki teljesen új elképzeléseket hozott, így a játékomon is változtatnom kellett. Az első egy-két felkészülési mérkőzésen még nem teljesítettem jól, sok mindent másként csináltam, mint ahogy kellett volna. Aztán szép lassan felvettem a ritmust, megszoktam a játékstílust az edzéseken is, Nebojsa Vignjevic rengeteget beszélt velem, így fokozatosan fejlődtem, most pedig azon vagyok, hogy ezt a bajnokikra is átültessem.

Tavaly érkeztél Újpestre, de aztán fél évre kölcsönbe kerültél. Szerinted miben változott a mostani éned az egy évvel ezelőttihez képest?

Az nem változott, hogy akkor is és most is 100 százalékos állapotban vagyok. Nem tudom, a szurkolók és a klub, hogy látta, de én így úgy éreztem, hogy jól ment a játék az év elején. Aztán kezdtem úgy érezni, hogy romlik az állapotom, mivel nem játszottam a meccseken, azt pedig nem tudtam elképzelni, hogy még egy egész félévet a padon üljek. Beszéltem a vezetőséggel, hogy engedjenek el hat hónapra kölcsönbe, mert szeretnék játékban maradni. Most újra itt vagyok, és jó formában küzdök tovább, az Újpestért.

És nem is volt rossz szezonod Azerbajdzsánban, 14 meccs alatt 3 gól és 3 gólpassz. Hogy tetszett az azeri liga, illetve az egész közeg?

A focival és a kultúrával sem volt gondom, a bajnokság kicsit hasonlít a magyarhoz, viszont ott elég rossz minőségű stadionok vannak. Azt gondoltam, hogy több ember jár ki a meccsekre, ezzel szemben még a nagyobb egyesületek találkozóira is csak 1-2 ezren látogatnak ki. Ezt leszámítva teljesen elégedett voltam, hamar befogadtak, és hálás vagyok az FK Sabail csapatának, amiért esélyt adtak nekem, és segítettek formában maradni tavasszal. Hasznos hónapok voltak.

Elég nagy utazó vagy, hiszen játszottál többek között Ausztráliában, Dél-Koreában, Izraelben, Portugáliában és még sorolhatnám. Szeretsz felfedezni, vagy miért választottad ezeket az országokat?

Tényleg sok helyen megfordultam, de nem így terveztem. A labdarúgásban sokszor változik az emberek helyzete. Néha egy jobb szerződést kínálnak, vagy nem érzed magad komfortosan, máskor jön egy új edző, új tulajdonos. Mindig több időre terveztem a soron következő állomásomon, de végül valamiért rendre váltásra volt szükségem. Van három gyermekem, egy feleségem, nekik is és nekem is elég nehéz volt ez a sok költözködés, mindig új ország, új nyelv, kultúra, más csapattársak, újabb bajnokság. Kemény helyzet, hiszen általában volt fél-egy évem letenni valamit az asztalra úgy, hogy állandóan új környezetbe csöppentem. Az évek során azért kezdi megszokni ezt az ember, de ettől függetlenül továbbra sem könnyű. Ezért is vagyok boldog, hogy most Újpestre jöhettem vissza, mert itt már elég sok mindent ismerek, így egyszerűbb a szituáció.

Említetted a családodat. Ezek szerint ők mindig utaztak veled?

Igen, mindig jöttek velem, csak Azerbajdzsánban voltam egyedül, mert oda mindössze négy hónapra mentem, így nem sok értelme lett volna őket is elrángatni. Jelenleg szintén egyedül vagyok itt, ők még nyaralnak a szüleimmel, aztán a kislányomnak szeptemberben indul az óvoda, így onnantól kezdve megint együtt leszünk.

És melyik volt a kedvenc országod?

Fú, erre nagyon nehéz válaszolni, nem is tudok egyet kiemelni. Sosem a legnevesebb csapatokban játszottam, viszont szerencsére mindig vagy fővárosban vagy valamelyik nagyobb városban. Portugáliában például Lisszabonban, a Belenensesnél, de mondhatnám a lenyűgöző Új-Zélandot is, hiszen a Wellington új-zélandi együttes, de az ausztrál bajnokságban szerepeltünk. Dél-Korea szintén fantasztikus ország, talán a legkülönlegesebb volt, mivel egy teljesen más kultúra, minden különbözött az addigiaktól. Baku és Budapest ugyanúgy gyönyörű, ráadásul utóbbi esetében még egy nagy és rendkívüli hagyományokkal bíró klubhoz is tartozom. Izraelben viszont ugyancsak nem a leghíresebb csapatnál játszottam, mégis a fővárosban élhettem. Mindig szerencsém volt ebből a szempontból, fantasztikus helyeken jártam, nem tudok választani kedvencet, mert csak jó tapasztalataim voltak nekem is és a családomnak is.

Beszélsz is valamennyire ezeken a nyelveken?

Portugálul egész jól, mivel ott szinte senki nem beszélt angolul, így pár hónapig jártam portugál órákra is. Aztán később majdnem minden csapatomnál volt legalább egy brazil srác, így velük szinten tudtam tartani a tudásom. Az angolom nem tökéletes, de annyira bőven jó, hogy meg tudok beszélni minden lényeges dolgot a társaimmal. Ezen kívül a többi nyelven maximum csúnya szavakat tanultam meg, mint mindenki (nevet).

Térjünk vissza a futballra! Bizonyára tudod, hogy négy góllal te vezeted az NB I góllövőlistáját. Nem rossz egy középpályástól, nem?

Hát igen, de személyes céljaim nincsenek általában, legalábbis ilyen konkrétak, hogy hány gólt vagy gólpasszt akarok szerezni. Mindig azon vagyok, hogy edzésről edzésre jobb legyek, az már csak plusz, ha emellé még gólok is társulnak. A legfontosabb, hogy csapatként működjünk együtt, és szerintem ez most kívülről is látszik. Akkor leszünk sikeresek, ha segítjük a másikat, ha valaki elront valamit, a másik fut helyette, hogy kijavítsa. Kiváló minőségű játékosaink vannak, a szélen Csoboth, Kiss, Ganea, elől Sasere, Ambrose, rengeteg fiatal, saját nevelésű futballista is felkerült, mindenki tud valami extrát nyújtani, és biztos vagyok benne, hogy az ellenfelek nem szívesen találkoznak velük. Éppen ezért hiszem azt, hogy bárkire veszélyt jelenthetünk, és bármelyik pozíciót megszerezhetjük.

És mi a helyzet a hosszú távú célokkal? Válogatottságra például nem gondolsz?

Gyerekként nyilván az volt az álmom, hogy a felnőtt nemzeti csapatban szerepelhessek, viszont az elmúlt években nem topbajnokságokban játszottam, ahol fel tudtam volna hívni magamra a figyelmet. Az utánpótlás-válogatottakban megfordultam, de azok természetesen nem ugyanolyan szintet képviselnek, mint az A csapat. Mindjárt 30 éves vagyok, így az én esetemben ez már nehezen kerülhet szóba, viszont kiváló állapotban érzem magam. Az elsődleges célom, hogy minél tovább futballozhassak profi szinten, mert egyelőre nem tudom elképzelni, hogy befejezzem bármikor is a pályafutásomat.

Akkor koncentráljunk a jelenre, szombaton ismét hazai pályán játszunk, az ellenfél a Mezőkövesd lesz. Mit vársz?

Győzelemmel és sok szurkolóval számolok. Óriási támogatást adtak nekünk az első két meccsen, a Fehérvár ellen már a bemelegítésnél motiváltak minket, a Puskás Akadémia ellen pedig 3–1-es hátrányban voltunk, rosszul játszottunk, ők mégis végig szurkolták a 90 percet, nyomtak minket előre. Képesek arra, hogy megváltoztassanak egy mérkőzést. A labdarúgást értük játsszuk, tisztelni kell ezeket az embereket, hiszen fizetnek azért, hogy élőben láthassanak minket. Sokan családos emberek, a pénzüket és az idejüket áldozzák ránk, kihozzák a gyermekeiket, így az a legkevesebb, hogy száz százalékot nyújtunk, küzdünk és jól teljesítünk azért, hogy ezek a gyerekek boldogan menjenek haza.

BAJUSZ ZOLTÁN