Legendás játékosunkkal, az Újpesttel kilenc bajnoki cím mellett három Magyar Kupa-serleget bezsebelő Zámbó Sándorral 80. születésnapja apropóján beszélgettünk.
Remekül néz ki, meg nem mondanám, hogy 80 éves. Hogy szolgál az egészsége?
Az a legfontosabb, hogy még most is itt tudok ülni, interjút adni, és közben egészséges vagyok. A család jól van, a lányom jól van. A sérülések korábban elkerültek, és bár az elmúlt időszakban a túlzásba vitt sportolástól volt egy szívproblémám, szerencsére a mai napig tudok teniszezni és lábteniszezni is.
Ha már a focitól eltérő sportok: olvastam Önről, hogy bokszolt. Ez hogyan hatott a későbbi futballkarrierre, mit érdemes erről tudni?
Az az igazság, hogy én a grundon nevelkedtem. Ott az a mentalitás uralkodott, hogy a nagyobb, izmosabb srácok elsodorták a kisebbeket. Én is vékony gyerek voltam, így bármelyik csapatról is volt szó, csak „ráadás lehettem”. Ezért egy ismerősön keresztül elmentem bokszolni, és megerősítettem magamat. Megtanultam áthelyezni a súlypontomat, így a nagyobb darab fiúk sem tudtak többé fellökni a pályán. Ez annyira sokat számított, hogy utána már mindig engem választottak elsőnek a grundon, és szerencsére a megszerzett tudást a későbbiekben is tudtam kamatoztatni.
Ön egy korábbi interjúban elmondta, hogy újpesti születésűként gyerekkori álma volt, hogy az Újpestben futballozzon. Hogyan vált ez az álom valósággá?
Nagyon hosszú út vezetett idáig. Szegény családból származom, rossz körülmények között éltünk, egy szoba-konyhás lakásban nőttem fel, és ebből szerettem volna kitörni. Akkoriban egy módot és lehetőséget láttam erre: futballista akartam lenni. Nehezen indult a pályafutásom. Elmentem a XV. kerületi Vasashoz, ahol ugyan több barátom is játszott, de volt egy klikk, amelyik nem szeretett engem, mert tehetséges voltam. Ők ki akartak engem túrni, ami nekem nyilván nem esett jól, és ezért el akartam jönni. Nem szerettek volna elengedni, de aztán azt mondták, ha kapnak értem 6 labdát, akkor mehetek. Az Újpest pedig „kifizette” ezt az átigazolási díjat, így kerültem a Megyeri útra, ott másfél évet húztam le a tartalékok között, majd 1962-ben mutatkoztam be az első csapatban, ahol aztán 18 évig szerepeltem.
Felmerült-e bármikor is komolyan, hogy Ön esetleg ne a lila-fehér mezt öltse magára?
Én Újpesten nevelkedtem, és mindig az volt az álmom, hogy a Megyeri úton focizzak. Szerintem nyugodtan mondhatjuk, hogy nekem lila-fehér vér folyik az ereimben. Soha nem fordult meg a fejemben komolyabban, hogy én elmenjek innen máshová. Volt megkeresésem különböző kluboktól, de még csak elméleti síkon sem képzeltem el rendesen, hogy eligazoljak. Nekem az Újpest az életem, én itt tettem fel mindent egy lapra, itt lett belőlem egy kissrácból valaki, és ha újrakezdhetném a pályafutásomat, akkor is mindent ugyanígy csinálnék. Teljesen elégedett vagyok a karrieremmel, és kereknek érzem ezt a történetet.
Amikor az Újpesthez szerződött, nem kisebb név volt a csapat edzője, mint örökös gólkirályunk, Szusza Ferenc. Milyen érzés volt egy ilyen kaliberű legenda kezei alá kerülni?
Amikor idejöttem, már megvolt az ember minden posztra, és tudtam, nagyon keményen kell dolgoznom ahhoz, hogy bekerüljek a csapatba. Tettem a dolgomat, aztán egyik nap Feri bácsi odajött hozzám, mélyen a szemembe nézett, és odadobta hozzám az ikonikus 11-es számú mezt. Azt mondta: „Kisöreg (a nevemet soha nem tudta), itt van a 11-es számú mez, jól becsüld meg, rajtad múlik, bennmaradsz-e a csapatban vagy nem!”. Bár akkoriban én elég kishitű voltam, mégis az volt bennem, hogy nem szabad cserbenhagynom ezt az embert. Nem is tettem, felvettem a mezt, és 1980-ig bent is maradtam a csapatban.
Abban a csapatban, amely idővel – és később Baróti Lajos érkezésével – tulajdonképpen minden idők legjobb Újpestjévé vált. Tizenegy év alatt kilenc bajnoki cím, három Magyar Kupa-győzelem, a „’70-es évek Újpestje” ma is komoly hivatkozási alap. Milyen volt ezt belülről megélni?
Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt mondanám, óriási. Olyan együttesbe kerültem be, ahol a csapattársaim nagy színészek voltak. Ezt úgy értem, hogy én mindig úgy mentem fel a pályára – és persze a többiek is –, mint ahogy egy színész lép a színpadra. A színpadon teljesíteni kell, ha ez nem megy, a közönség kikezdi az embert. Én viszont mindig olyan elánnal, lelkesedéssel futottam ki a gyepre, hogy nem is lehetett más a célom, mint a közönség kiszolgálása. Akkoriban, abban a rendszerben az embereknek nehéz volt az élete, a mi drukkereinknek is, és sok örömük nem volt azon kívül, minthogy ezt a csapatot láthatták hétről hétre. A szurkolóink fantasztikusak voltak, ezért az volt a minimum, hogy én úgy mentem fel az említett színpadra, hogy ne jöjjek le a meccs vége előtt. Ott lebegett előttem a Szusza Feri bácsival való beszélgetés is, és az is motivált, hogy megháláljam az egykor tőle kapott bizalmat. Úgy érzem, hogy ezt a feladatot maximálisan teljesítettem.
Akkoriban klasszisok játszottak lila-fehérben, elég, ha Ön mellett például Benét, Fazekast, Dunai II-t vagy Göröcsöt említjük. Az impozáns támadógépezet mellett mi volt az, amitől ez az aranykorszak tényleg aranykorszak lett?
Kezdjük azzal, hogy már akkor is olyan drukkereink voltak, akik belehajszoltak minket a győzelembe. Én sokszor már örültem volna, ha átlagosan tudok teljesíteni, de a közönség olyan energiát, olyan pluszt adott, hogy az mindenkiből kihozta a maximumot. Emellett pedig olyan csatársorunk volt, hogy hiába játszott az ötösfogatból mondjuk két játékos rosszul, a másik három akkor is el tudta dönteni a meccseket. Volt olyan is, hogy négyünknek nem ment a játék, de Bene Feri volt a megmentőnk. Olyan gólerős csapatunk volt – nem elvéve a hátvédsor érdemeit –, hogy mindenkit le tudtunk győzni, egy igazi nyerő csapat volt a miénk. Az igazság az, hogy a végén már untam is a sok bajnoki címet, mert nem volt ellenfelünk (nevet).
Milyenek voltak akkortájt az újpesti mindennapok? Végigmehetett az utcán egy lila-fehér futballista anélkül, hogy megszólították volna?
Rengeteg ismerőst szereztem magamnak, és elképesztően sokan szerettek. Persze, voltak, akik szidtak egy-egy meccs után, de ez a játékkal jár. Ez inkább arra motivált engem, hogy még jobban teljesítsek. A meccseinkre hatalmas volt az érdeklődés, az emberek tolongtak a stadion bejáratánál, és ez a hangulat természetesen a mindennapokra is átragadt.
A sikereit hosszan sorolhatnánk: többek között 9 bajnoki cím, három Magyar Kupa-siker, a válogatottal Európa-bajnoki 4. hely. Mi karrierje legszebb emléke?
1971, Európa-bajnoki selejtező. Gólt lőttem, és 2-0-ra nyertünk a franciák ellen. A mozdulat nem is szándékos volt, mert ilyet nem is lehet. A kapus kimozdult, én meg beleadtam mindent, de nem gondoltam, hogy ilyen tökéletesen fog sikerülni. Nagyon nehéz volt a szög, de úgy találtam el, hogy a hálóőrnek esélye sem volt. Nem volt egyszerűen kivitelezhető mozdulat, de nagyon sokat gyakoroltam, hogy tökéletesítsem a technikámat.
És mi a legszebb újpesti emléke?
Nem tudok kiemelni egyetlen ilyet, a 18 újpesti évem engem folyamatosan boldogsággal töltött el. Nekem mindig különleges volt, amikor magamra húzhattam a lila-fehér mezt, amit aztán rendkívül büszkén viseltem. Nekem minden meccs egy kellemes emlék.
Beszéljünk egy kicsit a profi futball utáni életről. Mi következett az újpesti visszavonulás után?
Több csapatban is játszottam még amatőr szinten, először a Gödben, utána a Chinoinban, aztán pedig az osztrákoknál. Különböző nehézségeim voltak, de később sem szakadtam el a futballtól, nagyjából 15 éve pedig – egy régi barátomnak köszönhetően – az újpesti utánpótlásban segédkezem. Itt is abszolút visszaköszön az, mennyire különleges számomra az Újpest.
Amikor egy legendás játékosunkkal beszélgetünk, megkerülhetetlenül előkerül a téma: mi a véleménye a jelenlegi Újpestről?
Kezd alakulni (mosolyog). A mi időnkben teljesen más rendszerben játszottunk, a legtöbbször öt csatárral álltunk fel, a mai futball viszont sokkal defenzívebb. Manapság már nehezebben kerülnek oda a csapatok a kapu elé, és kevesebb a helyzet. A mostani Újpest jó kezekben van, fejlődik, én pedig örülök, ha néha ki tudok jönni meccsre. Sok sikert kívánok ennek a társaságnak!
Mi pedig ezúton is boldog 80. születésnapot kívánunk legendánknak, Zámbó Sándornak!
POLGÁR GÁSPÁR