Az NB I-ben két bronzérmet már szerzett, de megtapasztalta a feljutást is a másodosztály Keleti csoportját veretlenül vezető női labdarúgócsapatunk játékosa, Kerekes Krisztina, aki egy időben egyszerre nagypályázott, futsalozott és még jégkorongozott is, végül a labdarúgást választotta. Kerekes Krisztina élete a foci, amit bizonyít, hogy edzőként is tevékenykedik, de kérdeztük arról is, hogy télen jobbhátvédből kellett balszélsővé válnia. Interjú.
– Miskolcon nevelkedtél, ahol mintha felváltva futsaloztál és nagypályáztál volna, mielőtt 19 évesen bemutatkoztál a felnőtt NB I-ben. Hogyan alakult a pályafutásod ezen szakasza?
– Akkoriban nagyon kerestem önmagam, illetve a nekem való sportot, mert egyébként nem csak futsaloztam, de némi átfedéssel jégkorongoztam is, mielőtt a nagypályás labdarúgás mellett tettem volna le a voksom. A Miskolci Vénusznál kezdtem a futsalt és miután egyesült a Diósgyőrrel, úgy volt lehetőségem a labdarúgást is kipróbálni a korosztályos csapatokban, ám számomra az a közeg nem volt túl kellemes, ezért jött a váltás a hokira. A szívem viszont túlságosan húzott vissza, így visszatértem a labdarúgáshoz, akkor már a felnőtt csapatba. Érdekes visszagondolni arra az időszakra, habár őszintén szólva sok örömöm nem leltem abban a pár évben, legalábbis nem az maradt meg bennem, de rengeteget tanultam belőle, így összességében nagyon is megérte.
– Első felnőtt idényedben bronzérmes lettél a DVTK-val az ETO ellen, majd még egy harmadik helyet elértél nagypályán, de abban a szezonban kevesebbet játszottál. Mi történt?
– Büszkeséggel tölt el, hogy első NB I-es szezonomban egyből dobogós helyen szerepeltünk a csapattal, de voltak nehézségeim a futballban és azon kívül is akkoriban, ezért új impulzusok után kellett néznem a második évben, jelentkeztem a Debreceni Egyetemre azon a nyáron, ahova fel is vettek, inkább azon a vonalon mentem tovább, a futball pedig parkolópályára került.
– 2021-ben hagytad el szülővárosodat, a Kelennél pedig amellett, hogy feljutottatok, futsaloztál is, de egy újabb NB I-es idény után váltottál és Újpestre igazoltál. Mi vonzott ide 2023 nyarán?
– Egy viszonylag hosszú kihagyás után igazoltam a Kelenhez, reményekkel tele, úgy gondolom, ezek részben be is jöttek. Az első szezonomban nemcsak a nagypályán, hanem futsalban is feljutottunk az NB I-be, amiből igencsak kivettem a részem, így ez egy elég sikeres év volt. Feljutást követően is igyekeztem nagy szerepet vállalni a csapat életében, de mivel kis csapat voltunk, tele fiatal, akkor még rutintalan játékosokkal, sajnos nem sok babér termett nekünk. Akadtak nagy bravúrjaink néha, hisz a Fradi ellen hazai pályán összehoztunk egy 1–2-t is, ahol pont én lőttem a szépítő gólunkat, ami ma már újpestiként, lila szívvel végképp szép emlék. Mivel előtte tizenhármat kaptunk tőlük, ez nagyjából győzelemmel ért fel. Az utolsó meccsen még eldőlhetett volna a bentmaradásunk, épp az Újpest ellen, de egy szerencsétlen utolsó perces öngóllal kikaptunk, így ki is estünk. Ezután igazából kihátrált a klub a csapat mögül, és feloszlottunk, így új bázis után kellett nézni. Szerettem volna a fővárosban maradni, tudtam, hogy a kiesés ellenére az Újpest nem adja fel, és szeretne visszajutni az élvonalba, ami az én célom is volt, illetve az edzősködést is tudtam itt folytatni, ezért kitűnő választás volt.
– Nyáron alaposan megváltoztak a dolgok Újpesten és azok után, hogy az előző idényben nüanszon múlt a feljutás, most jó úton haladunk az NB I felé. Minek köszönhető szerinted, hogy veretlenül vezetjük a bajnokságot?
– A mostani keretünk erősebb, rutinosabb játékosokkal van tele, a stábunk is kicserélődött és jó szakemberek érkeztek, így ez az egyik oka a sikeresebb szezonnak. Az előző idényben talán túlságosan engedtünk a belső frusztrációnknak és a nyomásnak, emiatt idő előtt szétestünk és azon az egy-két komoly meccsen nem tudtuk hozni a kötelezőt, nem álltunk rá készen... Ehhez képest ebben a szezonban, akik itt maradtak többnyire más hozzáállást tanúsítanak, illetve akik csatlakoztak hozzánk, ők is más mentális állapotban vannak, végre egy célért dolgozunk. A rutinos, válogatott játékosok természetesen sokat segítenek a csapaton, nem csak a statisztikában, hanem kiállásukkal és úgy gondolom inkább ez az, ami mindenkit egy kicsit feljebb húz. Mivel szerintem a női futballban egyáltalán nem a pénz dominál, nálunk sincs ez másképp a változások ellenére sem. A siker titka nem a pénz, hanem hogy már-már megszállottan kell szeretni a futballt és a győzelmet, és szerintem ez most többünkben van meg, mint tavaly.
– Te már megtapasztaltad, milyen a feljutás és azt is tudod, milyen az NB I-ben. Hogy látod, mennyire alkalmas a mostani keret az élvonalra? Mire lehetnétek ott képesek?
– Úgy gondolom, ha ez a társaság eléggé koncentrál és egy irányba megy, meg tudja állni a helyét az első osztályban. Természetesen némi erősítés elkélne, de a középmezőnyben így is helyet tudnánk foglalni a jelenlegi kerettel. Ezt mutatja az is, hogy szezon során játszottunk több NB I-es alakulattal is és többnyire sikeresen jöttünk ki belőlük, kivétel ez alól az MTK elleni kupameccs, de az más kávéház volt, ők az élbolyban foglalnak helyet, nekünk az jelenleg túl nagy falat...
– Hogyan élted meg a nyári változásokat? Hogyan csiszolódtatok össze az új játékosokkal?
– Őszintén szólva örültem a sok változásnak, így elkezdődhetett egy komolyabb munka. Az új játékosokkal hamar sikerült egy csapattá avanzsálódni, nagyrészt mindenki ismerte a másikat, illetve nyitottak voltunk egymásra, ezért nem volt nehéz.
– Oroszi Sándor ősszel alapvetően jobbhátvédként, szélsőként számolt veled, aztán Koch Fruzsina sajnálatos sérülése miatt tavasszal már a pálya másik végén találtad magad és balszélsőként kell helyt állnod. Melyik poszt áll hozzád legközelebb, illetve milyen megélni egy ilyen változást? (Az már jobbhátvédként is feltűnő volt, hogy gyakran segíted a támadásokat)
– Igazából szinte mindegy hol számolnak velem, a lényeg, hogy bizalmat szavaznak az edzőim és játszhatok sokat. Szeretek mindkét pozícióban játszani, főleg, hogy régen még a diósgyőri korszakban csatár voltam, így lehet ezért volt bennem, hogy mindenképp beszálljak a támadásokba, még védőként is. A sérülésnek természetesen nem örültem, és várom már, hogy Fruzsi felépüljön és visszatérjen, mert szükség van a játékára, de addig igyekszem minél jobban pótolni őt.
– Az Eger elleni idegenbeli győzelemmel hat pontra nőtt az előnyötök a tabella élén. Milyen volt megélni egy ilyen kulcsfontosságú, bajnoki döntőnek is beillő mérkőzést?
– Szerintem mindenki nevében beszélhetek, ha azt mondom, hogy nagyon vártuk a rangadót, izgatottak voltunk, tudtunk mi a tétje és, mi vár ránk, tudtuk, hogy csúszni-mászni kell majd a pályán, hisz az Eger is kitűnő alakulat, így az utolsó percig küzdenünk kell a három pontért. Ez így is történt, viszont sikerült föléjük nőnünk minden szempontból, csak magunkkal foglalkoztunk egész héten és a mérkőzésen is, a fókusz a megfelelő helyen volt, ezért lett végül újpesti siker, ami fantasztikus érzés volt, valamennyire megkönnyebbültünk miatta. Külön öröm, hogy ezt az élményt is a szurkolóinkkal élhettük át, hisz még ide is elkísértek és bíztattak minket.
– Nem dőlhettek hátra, hiszen még a harmadik helyezett Csepellel és a negyedik Vasassal összecsaptok. Mit vársz a bajnokság hajrájától?
– Természetesen lila-fehér sikereket várok a hajrában is, igyekszünk ugyanazt a munkát továbbvinni, amit eddig, mindig az aktuális meccsre koncentrálunk, és akkor nem lehet baj. Itt már egyszerűen nem csúszhat el semmi, legalábbis nem engedhetjük, de bízok a csapatban, hogy együtt megcsináljuk és a mi nyakunkba akasztják az aranyérmet a végén.
– Mennyire találtad meg a számításaidat Újpesten? Milyen céljaid vannak a távolabbi jövőre nézve?
– Úgy gondolom, hogy sok szempontból kitűnő választás volt Újpestre igazolni. Itt lehetőségem van az edzői karrieremet is tovább építgetni, hisz van Veresegyházon egy U10-es csapatom, amelyet második éve én tanítok, illetve a háttérben folyó munkákból is kivehetem a részem az egyesületnél, úgyhogy több úton is tudok előrehaladni. Egyik, ha nem a legfontosabb célom az, hogy NB I-ben is megállja a helyét a csapat is és én is, hisz egy ilyen nagy múltú klub színeiben óriási dicsőség játszani, és nem szabad rá szégyent hozni. Ebben az évben töltöm a 27-et, ami kimondva sok, ám nem érzem magam annyinak, és mivel kicsit azt érzem, hogy fiatalként sok év kimaradt különböző okok miatt, ezért még szeretném behozni azt a lemaradást, így az van bennem, hogy abszolút bármi megtörténhet. Hátha egyszer még külföldön is kipróbálhatom magam, akár játékosként, akár edzőként, vagy bármi más szakemberként...
– Mit csinálsz, amikor nem a labdarúgással foglalkozol?
– Igazából ilyen nem nagyon van, az életem elég nagy részét a futball veszi el, mondhatni a megszállottja vagyok. Ha esetleg mégis van némi szabadidőm, akkor szeretek otthon lenni a cicámmal, játszani, vagy csak együtt pihenni és sorozatot nézni, ő tölt fel leginkább, az állatok szeretete őszinte és rengeteg energiát ad. Szeretek alkotni akár ételt, akár tárgyakat, így bárminemű kreatív elfoglaltságot örömmel űzök, ha időm engedi.
