November 9, a Magyar Jelnyelv Napja.

A magyar jelnyelv a hallássérült személyek által használt, vizuális nyelvi jelekből álló, saját nyelvtani rendszerrel és szabályokkal rendelkező, Magyarországon kialakult önálló, természetes nyelv. A jelnyelv kultúránk és a magyar nyelvi örökség része.

Ahogy a magyar nyelv, úgy a magyar jelnyelv sem univerzális, tehát más országokban, kultúrákban nem fogják megérteni. Minden kézmozdulat egy magyar nyelvi jelentést tükröz, így a jelnyelv is a magyar anyanyelvi kultúrához kötődik.

Fontos megemlíteni, hogy az ujj-ábécé (daktil) nem jelnyelv! A jelnyelv a hallássérültek természetes nyelve, minden egyes jelnek megvan a maga jelentése, tulajdonképpen szavaknak felelnek meg, ezzel szemben a daktil betűi nem rendelkeznek önálló jelentéssel. Az ujj-ábécével hangzó szavakat betűzhetünk le.

 

Kedves Szurkolók!

Az Újpest Család büszke a múltjára, hagyományaira, legendáira.

Örömmel tájékoztatunk benneteket arról, hogy elindult egy folyamat az Újpest FC évszázados örökségének megőrzésére, amelynek egy része az Újpest-legendák sírhelyének látogatása.

A jövőben szeretnénk, ha méltón emlékeznénk rájuk, és még több prominens újpesti labdarúgó sírja ismertté és látogatottá válna, ezzel megőrizve, tovább éltetve az emléküket és a hagyományainkat.

Ahogy Szusza Ferenc sírjának felújítása is ezt célozta, jelen kezdeményezésünkkel is szeretnénk, ha még több újpesti labdarúgó sírja megújulna, és méltó módon emlékeznénk a legendákra.

Nagyon sok újpesti kötődésű játékos nyugszik a Megyeri temetőben, így kérünk Benneteket, hogy minden évben mindenszentek ünnepén (november 1.) és az azt követő halottak napja alkalmával (november 2.), vagy ha csak a temetőben jártok, egy szál virággal vagy mécsessel emlékezzetek meg róluk!

Segítségül mellékeljük a térképet, amely jelenleg nem teljes, de a későbbiekben – országosan, más temetőkben is – az összes sírt szeretnénk megjelölni, hogy kegyeletünket leróhassuk!

Tisztelet legendáinknak!

Ezúton szeretnénk külön köszönetet mondani Jakusch Gabriellának, Gyimesi Kendének, Kovács Gézának, Kovács Vilmosnak, Laszip Gábornak és Lőrincz Róbertnek, mindazért az erőfeszítését, amit e nemes cél eléréséhez nyújtottak. 

 

 

Laszip Gábor írása.

Balogh I István (1912-1992)

A „Bonzó” becenéven ismert játékos 1934-ben mutatkozott be az Újpestben, és 1946-ig 231 bajnoki mérkőzésen szerepelt, melyeken 16 gólt lőtt. A keménykötésű futballista pályafutását csatárként kezdte, de végül balfedezetként került a legnagyobb klasszisok közé. Lila-fehérben 4 bajnoki aranyérmet (1934/35, 1938/39, 1945, 1945/46) egy Közép-európai Kupát (1939) és egy Szent István Kupát (1943) nyert. Legemlékezetesebb mérkőzése a KK-döntő visszavágója volt, amit egy sérülés miatt – csere nem lévén – sántikálva játszott végig, ám a találkozó végén így is bombagóllal egyenlített ősi riválisunk ellen, bebiztosítva ezzel az Újpest kupagyőzelmét. 1937-1940 között 13 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban, 1938-ban tagja volt a világbajnoki ezüstérmet nyert nemzeti csapatnak. 1945 májusában, még játékospályafutása alatt rövid ideig az Újpest játékos-edzője volt, majd évtizedeken át az Újpest utánpótlásedzőjeként dolgozott. 1948-49 között, majd 1958-59 között, 5 szezonon át a lilák vezetőedzője volt, összesen 62 mérkőzésen ült a csapat kispadján. A lila-fehérekkel 31 győzelmet, 14 döntetlent és 17 vereséget ért el. Az 1959/60-as bajnoki szezon elején is ő irányította a csapatot, így edzőként is magyar bajnok lett. 1985-től az Újpesti Dózsa örökös bajnoka.

Nyughelye: Megyeri temető, 70-05-ös parcella, IV. szakasz, 23. sírhely.

Balogh II Sándor (1920-2000)

A csillogó technikájú védő 1940 és 1953 között volt az Újpest, illetve a Bp. Dózsa labdarúgója. Lila-fehérben 349 bajnoki mérkőzést játszott, ezzel 8. a klub örökranglistáján. A bajnokságban 22 gólt lőtt – mindet büntetőből. Újpesti színekben három bajnoki címet szerzett (1945, 1945/46, 1946/47) és megnyerte a Szent István Kupát (1943), az Esti Kupát (1946), valamint a Béke Kupát (1947). A tökéletesen kétlábas, rendkívül gyors, ám időnként könnyelmű játékost pályafutása csúcsán Európa legjobb védői között emlegették. Képzettségére és stílusára jellemző, hogy alkalmanként a saját gólvonalán is ollózó mozdulattal lőtte előre a labdát az ellenfél játékosai elől. Az NB I-ben kizárólag az Újpestben játszott, éveken át volt az Újpest és a válogatott kapitánya. A magyar válogatottban 1942 és 1950 között 24 mérkőzésen lépett pályára, az Aranycsapat tagja, a Balkán-kupa (1947) és az Európa-kupa győztese (1948-53). Visszavonulását követően edző lett, 1954-től – rövid megszakításokkal – 1982-ig az Újpesti Dózsa utánpótlásában dolgozott. 1957-58 között, majd 1965-66-ban az Újpest NB I-es csapatának vezetőedzője volt. Összesen 70 mérkőzésen ült a lila-fehérek kispadján, melyeken 34 győzelem, 17 döntetlen és 19 vereség volt a mérlege. 1957-ben és 1965-ben csapatával bajnoki bronzérmet szerzett. 1985-től az Újpesti Dózsa örökös bajnoka.

Nyughelye: Megyeri temető, 71-05-ös parcella, VII. szakasz, 31. sírhely.

Bene Ferenc (1944-2006)

Minden idők egyik legkiválóbb magyar csatára 1961 és 1978 között játszott az Újpesti Dózsában. 417 bajnoki mérkőzésen lépett pályára az Újpestben – ennél több találkozóval csak Szusza Ferenc dicsekedhet. 303 bajnoki gólt lőtt, ezzel harmadik a klub örökranglistáján és nyolcadik a bajnokság minden idők legjobb góllövőinek sorában. A gyors, kitűnően cselező és minden idegszálával a góllövésre koncentráló, csupa izom középcsatár hosszú éveken át volt a szurkolók kedvence. Az Újpesttel nyolcszoros bajnok (1969, 1970, 1970/71, 1971/72, 1972/73, 1973/74, 1974/75, 1977/78) és háromszoros kupagyőztes (1969, 1970, 1975), a Felszabadulási Kupa győztese (1976). Az elmúlt 65 esztendő vitán felül legjobb góllövője 5 alkalommal volt gólkirály (1962/63, 1969, 1971/72, 1972/73, 1974/75), játszott BEK-elődöntőt (1974-ben), KEK-elődöntőt (1962-ben), KK-döntőt (1967-ben) és VVK-döntőt (1969-ben), utóbbi sorozatnak a gólkirálya is volt (1968/69-ben). Az első ízben kiírt „év labdarúgója” választás győztese (1964), mely címet később újra megszerezte (1969-ben). Az NB I-ben kizárólag az Újpestben játszott, sokáig a csapat kapitánya is volt. A nemzetközi kupákban minden idők legeredményesebb magyar játékosa 39 góllal. Egyik legemlékezetes mérkőzését 1962-ben, 17 éves korában, Szombathelyen játszotta, ahol az Újpest 6-0-s győzelme alkalmával mind a hat gólt ő szerezte. A magyar labdarúgó válogatottban 1962 és 1979 között 76 alkalommal szerepelt (ezzel Újpestről második), 36 gólt lőtt (amivel a legjobb újpesti), így az Aranycsapat utáni korszak legeredményesebb magyar csatára. A válogatottal Eb-bronzérmes (1964), világbajnoki 6. (1966), olimpiai bajnok (1964), olimpiai gólkirály (1964 – rekordot jelentő 12 góllal) lett. Tétmérkőzésen ő lőtte a legtöbb gólt piros-fehér-zöldben. Korának világszinten is az egyik legkitűnőbb csatára szerepelt az Európa-válogatottban (1972-ben) és egy ízben 6. helyen végzett az Aranylabda szavazáson (1966-ban). Pályafutása befejezését követően az Újpest technikai vezetője, majd 1984 és 2002 között – több megszakítással – az Újpest pályaedzője. Az 1992/93-as szezonban az NB I-es csapat vezetőedzőjeként 17 mérkőzésen ült a lilák kispadján. 1993-1998 között az olimpiai válogatott pályaedzője volt. 1985-től az Újpesti Dózsa örökös bajnoka, 2005-től Újpest díszpolgára. Nevét Újpesten általános iskola, Marcaliban utca, Kaposváron labdarúgó akadémia, valamint két könyv is őrzi. 2017 óta szobra áll a Szusza Ferenc stadionban.

Nyughelye: Megyeri temető, 31-K (kiemelt) parcella, 1. sor, 8. sírhely. A sír a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság által védett, a virtuális Nemzeti Sírkert része.

Fekete László (1954-2014)

A „Golyó” becenéven ismert csatár 1973-tól 1981-ig, majd 1983 és 1985 között volt az Újpest játékosa. Lila-fehérben 234 bajnoki mérkőzésen lépett pályára és ezeken 135 gólt lőtt, amellyel a klub történetének 7. legeredményesebb csatára. Az NB I-ben kizárólag az Újpestben játszott. A lilákkal négyszeres magyar bajnok (1973/74, 1974/75, 1977/78, 1978/79), egyszeres kupagyőztes (1975), a Felszabadulási Kupa győztese (1976), BEK-elődöntős (1974). Egy alkalommal magyar gólkirály volt (1978/79), ezzel pedig elnyerte az európai ezüstcipőt is. A biciklicseléről és csukafejeseiről ismert csatár egy ízben, 1978 novemberében mesterötöst lőtt az NB I-ben, a Dunaújváros ellen. Legemlékezetesebb gólját 1984-ben, az 1. FC Köln ellen, emberhátrányban fejelte Harald Schumacher kapujába, amivel együttesét a KEK legjobb nyolc csapata közé juttatta. 1974 és 1979 között 21 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban és 5 gólt szerzett.

Nyughelye: Megyeri temető, 31-K (kiemelt) parcella, 1. sor, 11. sírhely.

Fogl I István (1891-1974)

Az újpesti Fogl családban született hét fiúgyermek közül öten is futballoztak, mégis a negyedikként született, „Stefi” becenéven ismert csatár kapta az I-es számot. Több kisebb újpesti klubban is szerepelt, mielőtt az UTE-hoz igazolt. 1912-23 között volt az Újpest játékosa, mely időszak alatt több mint ötven bajnoki mérkőzésen legalább 24 gólt lőtt lila-fehérben. A szikár, nyúlánk támadó az I. világháború éveiben az Újpest legjobb gólvágójának számított, egy ízben, a Nemzeti SC ellen mesterhármast ért el. 1918-ban egy súlyos betegség után kiszorult a csapatból. Pályafutása befejezését követően két évtizeden át edző volt Magyarországon, Olaszországban, Csehszlovákiában, Németországban és Lengyelországban.

Nyughelye: Megyeri temető, 2-es parcella, 1. sor, 180. sírhely (testvéreivel közösen). A sír a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság által védett, a virtuális Nemzeti Sírkert része.

Fogl II Károly (1895-1969)

A zömök, csupa izom, rettenthetetlen játékos az I. világháború előestéjén igazolt Újpestre. 1914 és 1929 között volt a lilák játékosa, a klub színeiben több mint 220 bajnoki mérkőzésen játszott. Bár csatárként kezdte pályafutását, végleges helyét a védelem jobb oldalán találta meg. Tökéletes rúgótechnikája révén távolról is gyakran veszélyeztette az ellenfelek kapuját, a bajnokságban 11 gólt lőtt. Gyorsasága és keménysége mellett elsősorban hihetetlen akaratával, erejével és minden társát magával ragadó karizmájával tűnt ki, főként az ő fanatikus játékstílusa tette az első világháború éveket követően nemzetközileg is sikeres élcsapattá az Újpestet. A lila-fehérekkel egyszeres magyar bajnok (1929/30) és négyszeres kupadöntős (1922, 1923, 1926, 1927). Hosszú éveken át az Újpest csapatkapitánya. Fénykorában Európa legjobb védői között tartották számon, játékára és legendásan erős kézszorítására az UTE hazai és külföldi mérkőzésein is tömegek voltak kíváncsiak. 1918 és 1929 között 51 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban, mellyel klubtársai közül a negyedik legtöbbször beválogatott futballista. Ő volt a második magyar játékos, aki elérte a félszáz szereplést a nemzeti csapatban, az Aranycsapat színrelépéséig pedig a dobogón állt Magyarország válogatott játékosainak rangsorában. 1924-ben a párizsi olimpián 9. helyezett nemzeti csapat tagja, az Újpesti TE első olimpikonja. Az Európa-kupa negyedik helyezett magyar válogatott tagja (1927-1930). Visszavonulását követően edzőként dolgozott Magyarországon, Bulgáriában, Romániában és Lengyelországban. 1985-ben az Újpesti TE alapításának 100., Fogl Károly születésének 90. évfordulóján a lila-fehér klub közös síremléket állíttatott a Megyeri temetőben a Fogl-testvérhármasnak. Emlékét életéről szóló könyv őrzi.

Nyughelye: Megyeri temető, 2-es parcella, 1. sor, 180. sírhely (testvéreivel közösen). A sír a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság által védett, a virtuális Nemzeti Sírkert része.

Fogl III József (1897-1971)

A testvéreihez hasonlóan újpesti születésű legfiatalabb Fogl-fivér is csatárból lett védő. Az Újpest sajátnevelésű játékosaként 1916 és 1932 között játszott az első osztályban, több mint 250 bajnoki mérkőzésen, melyeken 8 gólt szerzett. Legfiatalabb bátyjával, Fogl II Károllyal egy bő évtizeden át közösen alkották az európai hírű Fogl-gátat, az Újpest történetének legjobb védelmét. A lilákkal kétszeres magyar bajnok (1929/30, 1930/31), négyszeres kupadöntős (1922, 1923, 1926, 1927), a Közép-európai Kupa győztese (1929), valamint csapatkapitányként ő vette át 1930-ban, Genfben a Bajnokok Tornáján elért világraszóló diadalért járó serleget. A bátyjánál magasabb Fogl II legfőbb erénye az volt, hogy tökéletesen kiegészítette testvére játékát. 1920 és 1930 között 38 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban – többnyire bátyjával közösen –, mellyel 8. az újpesti örökranglistán. Az 1924-es olimpián kerettag volt, de nem lépett pályára. Az Európa-kupa negyedik helyezett magyar válogatott tagja (1927-1930). 1929-től bebizonyította, hogy bátyja nélkül is kiemelkedő klasszisú játékos. Bár edzőként sohasem dolgozott, 1927-ben „Futballkönyv” címen könyvet írt, melyben a futballstílusról alkotott gondolatait fejtette ki, valamint rengeteg edzésgyakorlatot mutatott be a játékosok egyéni képzéséhez. Emlékét életéről szóló könyv őrzi.

Nyughelye: Megyeri temető, 2-es parcella, 1. sor, 180. sírhely (testvéreivel közösen). A sír a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság által védett, a virtuális Nemzeti Sírkert része.

Futó Gyula (1908-1977)

Az Újpesten született védő a klub saját nevelésű játékosaként 1932 és 1941 között szerepelt lila-fehérben. 175 bajnoki mérkőzésen lépett pályára az Újpest színeiben, gólt nem szerzett. A magas, remek fizikai felépítésű játékos három bajnoki címet nyert a lilákkal (1932/33, 1934/35, 1938/39). A klubnak 1936-tól visszavonulásáig a kapitánya volt, így a csapat nevében ő vette át az 1939-ben megnyert Közép-európai Kupát. Pályafutása során kizárólag az Újpest játékosa volt. A kitűnően helyezkedő, jól szerelő, remekül lövő és fejelő hátvéd a magyar labdarúgó válogatottban 1934 és 1937 között 7 alkalommal szerepelt. Tagja volt az 1934-es világbajnokságon 6. helyezést elért csapatnak, és játszott az 1936–1938-as, félbeszakadt Európa-kupán is. Visszavonulását követően a klub vezetőségében dolgozott.

Nyughelye: Megyeri temető, 26-os parcella, I. szakasz, 1. sor, 247. sírhely.

Göröcs János (1939-2020)

A bravúros technikai tudással rendelkező futballista 1957 és 1972 között volt az Újpesti Dózsa játékosa. 339 bajnoki mérkőzést játszott a klub színeiben, ezzel a 9. helyezett a klub örökrangsorában. Bár építő csatárként, majd pályafutása második felében irányító középpályásként nem a góllövés, hanem az elkészítés volt az első számú feladata, mégis 109 NB I-es gólt szerzett, amivel a klub történetének kilencedik legeredményesebb játékosa. Egyik legemlékezetesebb mérkőzését az 1960-as szezonzárón, az MTK ellen játszotta, amikor mesterhármast ért el, utolsó gólját a felezővonal közeléből ívelte a vendégcsapat hálójába. „Titi” az Újpesttel ötszörös magyar bajnok (1959/60, 1969, 1970, 1970/71, 1971/72) és kétszeres Magyar Kupa-győztes (1969, 1970). A robbanékony, tökéletes labdakezelésű futballista 1960-ban Közép-európai Kupa győztes, 1962-ben KEK-elődöntős és gólkirály, 1967-ben KK-döntős, 1969-ben VVK-döntős volt. 1961-ben, a máltai Floriana elleni KEK-mérkőzésen mesternégyest ért el. Ragyogó cseleivel, tökéletesen időzített, visszafelé pörgetett indításaival, villámgyors beindulásaival és hatalmas játékintelligenciájával hosszú időn át volt az Újpest és a válogatott karmestere, a Fazekas-Göröcs-Bene-Dunai II-Zámbó csatársor fazonszabásza. Az 1960-as évek második felében az Újpest csapatkapitánya. 1958 és 1970 között 62 alkalommal szerepelt a címeres mezben, ezzel harmadik az újpesti örökranglistán, és 19 gólt szerzett, mellyel – holtversenyben – ő a negyedik legeredményesebb újpesti válogatott labdarúgó. Szerepelt az utolsó, 1955–1960-as Európa-kupában ezüstérmet szerzett nemzeti csapatban. 1960-ban az olimpiai bronzérmes válogatott tagja. Az 1962-es világbajnokságon 5. helyezést ért el a magyar csapattal. 1970-ben egy súlyos térdsérülés vetette vissza karrierjében. Pályafutása befejezését követően edző lett. 1974-76 között az újpesti utánpótlásban, majd kuvaiti csapatoknál dolgozott. 1985 és 1988 között az Újpesti Dózsa vezetőedzője. Négy szezonon át összesen 95 mérkőzésen ült a Megyeri úti kispadon, csapatával egy bajnoki ezüst- és bronzérmet szerzett, valamint egyszeres Magyar Kupa-győztes (1987). 1985-től az Újpesti Dózsa örökös bajnoka, 2008-tól Újpest, 2012-től Budapest díszpolgára. Emlékét életéről szóló könyv őrzi.

Nyughelye: Megyeri temető, 31-K (kiemelt) parcella, 1. sor, 14. sírhely.

Jávor-Jakube Pál (1907-1989)

Az újpesti születésű „Jaksi” 1926-29, majd 1932-35 között volt a klub játékosa. A rendkívül gólerős középcsatár 98 bajnoki mérkőzésen lépett pályára lila-fehérben és 84 gólt szerzett, mellyel 15. a klub örökranglistáján. 1933-ban a Kispest és a miskolci Attila ellen is mesternégyest ért el. Az Újpesttel kétszeres magyar bajnok (1932/33 és 1934/35), egyszeres gólkirály (1932/33). 1932-ben egy mérkőzésen lépett pályára a magyar válogatottban. Az újpesti évek után sikeresen szerepelt Csehszlovákiában. Hazatérését követően, 1940-től edzőként dolgozott, minden idők legsikeresebb magyar trénere. 1945-1947, majd 1951-1954 között az Újpest, illetve a Bp. Dózsa vezetőedzőjeként dolgozott, összesen 125 bajnoki mérkőzésen ült a klub kispadján, mellyel ötödik a klub örökranglistáján. Az újpestiek trénereként 74 győzelmet és 32 döntetlent ért el, mindössze 19 vereség mellett. A klubbal edzőként is kétszeres bajnok (1945/46 és 1946/47). 1955-ben a futballtrénerek közül elsőként mesteredző lett.

Nyughelye: Megyeri temető, 69-es parcella, X. szakasz, 25. sírhely.

Juhász Péter (1948-2024)

Az Újpest-szerte csak „Juci” néven emlegetett balhátvéd szélsőként kezdte pályafutását. 1968 és 1976 között volt az Újpesti Dózsa játékosa, ezen időszak alatt 148 bajnoki mérkőzésen lépett pályára és 5 gólt szerzett. Hamarosan a csapat balhátvédje lett, ahonnan éveken át kirobbanthatatlan volt, ravasz, kőkemény és folyamatosan a labda megjátszására törekvő védővé érett. Az Újpesttel hétszeres bajnok (1969, 1970, 1970/71, 1971/72, 1972/73, 1973/74, 1974/75) és háromszoros kupagyőztes (1969, 1970, 1975). 1969-ben tagja volt a VVK-döntős csapatnak, 1972-ben az MLSZ az év labdarúgójának választotta. 1971 és 1973 között 24 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban és 1 gólt szerzett. A magyar csapattal Európa-bajnoki 4. helyezett (1972) és olimpiai ezüstérmes (1972). 1985-től az Újpesti Dózsa örökös bajnoka. Visszavonulását követően évtizedeken át az Újpest utánpótlásedzője, válogatott futballisták sorának nevelője.

Nyughelye: Megyeri temető, 31-es parcella, X. szakasz, 4. sírhely.

Kardos József (1960-2022)

A „Kard” becenéven ismert hátvéd 1978 és 1987 között volt az Újpest játékosa. Lila-fehérben 228 NB I-es bajnoki mérkőzésen lépett pályára és 36 gólt szerzett. Csupaszív játéka, energikus védekezése, a hátvédsorból indított lendületes előretörései és góljai miatt a magas, erőteljes játékos a Megyeri úti közönség kedvence volt. Az Újpesttel egyszeres magyar bajnok (1978/79) és háromszoros kupagyőztes (1982, 1983, 1987). A magyar válogatottnak 1980 és 1987 között volt tagja, 33-szor szerepelt a nemzeti csapatban, ezzel az újpestiek között a 9. helyen áll. A találkozókon 3 gólt lőtt. Tagja volt az 1986-os labdarúgó-világbajnokságon járt együttesnek. 1983-ban az MLSZ az év labdarúgójának választotta. Visszavonulását követően edzőként dolgozott, a 2000-es évek elején egy ideig az újpesti utánpótlásban volt tréner.

Nyughelye: Megyeri temető, 31-es parcella, IX. szakasz, 3. sírhely.

Kirádi Ervin (1925-1993)

Szusza Ferenc szomszédjaként az útja szinte ki volt kövezve az Újpest csapatához. A klub sajátnevelésű játékosa csatárként kezdte pályafutását, de fedezetként érett klasszis játékossá. A „Csinos” becenéven ismert szorgalmas, harcias, jól szerelő és remekül passzoló középpályás 1942 és 1951 között 192 bajnoki mérkőzésen játszott és 15 gólt lőtt a liláknál. Az Újpesttel háromszoros magyar bajnok (1945, 1945/46, 1946/47), ), a Szent István Kupa (1943) az Esti Kupa (1946) és a Béke Kupa győztese (1947). A magyar válogatottban 1945 és 1947 között három alkalommal jutott szóhoz. 1950-ben súlyos térdsérülést szenvedett, emiatt kiszorult a csapatból. 1952-55 között a Vasas Izzóban szerepelt. Visszavonulását követően, az 1960-as években az újpesti utánpótlásban dolgozott edzőként.

Nyughelye: Megyeri temető, 8-as parcella, VII. szakasz, 3. sírhely.

Szusza Ferenc (1923-2006)

Az egyetemes labdarúgás történetének egyik legjobb góllövője, a klub legendája 1941 és 1960 között szerepelt az Újpest NB I-es csapatában. 17 éves korában, a Kispest ellen szerzett mesterhármassal mutatkozott be és 37 évesen, a Benfica ellen lőtt góllal búcsúzott a lila-fehér meztől. A kitűnő középcsatár a hűség mintaképe és a rekordok embere is egyben. Az Újpestben ő játszotta a legtöbb bajnoki mérkőzést – 463-at. Ezeken szerzett 393 gólja pedig nem csak újpesti, és nem is csak magyar rekord, hanem évekig világcsúcs is volt egyben. Bajnoki mérkőzéseken egyetlen klub színeiben azóta is csak egy futballista, Lionel Messi múlta őt felül. Az Újpesttel négyszeres bajnok (1945, 1945/46, 1946/47, 1959/60), a Szent István Kupa győztese (1943), a Béke Kupa győztese (1947) és Közép-európai Kupa győztes (1960). 1947-ben a Képes Sportlap az év játékosának választotta. 1958-ban ő lőtte az Újpest első gólját az európai nemzetközi kupákban. Teljes játékospályafutása alatt hűséges volt a lila-fehérekhez, sohasem hagyta el a klubot. Hatalmas játékintelligenciája, technikai és taktikai képzettsége, és leginkább óriási lövőereje, rúgótechnikája, kapásból lőtt góljai emelték a klasszis futballisták közé. Kitűnő fizikai felépítése és tökéletes kétlábúsága ellen egyetlen védelemnek vagy kapusnak sem volt ellenszere. Ráadásul úgy lőtt rekordszámú gólt, hogy világ életében önzetlen volt, rengeteg gólpasszt osztott ki. Pályafutása legnagyobb részében inkább hátravont irányító-csatárként játszott, a felezővonalról indította társait, majd a második hullámban érkezve csatlakozott a támadásokhoz. Góljainak jelentős részét távolról lőtte, egy alkalommal, 1954-ben, a Népstadionban a Bp. Kinizsi elleni bajnokin a felezővonalról lőtt kapásgólt. A válogatottban 1942 és 1956 között 24 mérkőzésen lépett pályára és 18 gólt lőtt, de számos alkalommal volt Budapest-válogatott is. Az Újpestnek egy évtizeden át volt csapatkapitánya, de sokszor a válogatottban is betöltötte ezt a szerepkört. Az Aranycsapat tagja. Eleganciájával, megnyerő stílusával a pályán és a civil életben is tízezreknek volt kedvence és példaképe. A válogatottal 1947-ben Balkán-kupát, az 1948-53-as kiírásban Európa-kupát nyert. Pályafutása során filmfőszerepet is vállalt, ezzel elképesztő népszerűsége tovább nőtt (Civil a pályán, 1952). Visszavonulását követően edzőként dolgozott, 1961/62-ben az Újpest másodedzője, 1963-65 között és 1980-81 között a klub vezetőedzője. Összesen 69 bajnoki mérkőzésen ült a lilák kispadján. 1963-ban Húsvéti tornát, 1965-ben bajnoki bronzérmet szerzett a csapattal. Edzői pályafutása során Győrben, Lengyelországban és Spanyolországban is szép sikereket ért el. Az Újpesti Dózsa örökös bajnoka (1985), az „Ad honorem Újpest 1840-1990”-díj kitüntetettje (1990), Újpest díszpolgára (1994), az IFFHS nemzetközi statisztikai szervezet minden idők legjobb bajnoki góllövőjének választotta (1997). 2003 óta az ő nevét visel az Újpest FC Megyeri úti stadionja. Szurkolói adományokból épült egész alakos szobra 2017 óta áll a róla elnevezett stadion klubháza előtt. Emlékét életéről szóló könyv is őrzi.

Nyughelye: Megyeri temető, 19-es parcella, 9. sor, 19-20. sírhely. A sír a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság által védett, a virtuális Nemzeti Sírkert része.

Szűcs György (1912-1991)

A ragyogó fizikumú fedezet meglehetősen későn, csak 15 évesen kezdett futballozni. 1932 és 1941 között 187 bajnoki mérkőzést játszott az Újpestben, melyeken 5 gólt ért el. A klubbal háromszoros magyar bajnok (1932/33, 1934/35, 1938/39), Közép-európai Kupa-győztes (1939). Az első osztályban kizárólag az Újpestben szerepelt. A magasra nőtt, erőteljes labdarúgó éveken át megbízhatóan töltötte be a középfedezet posztját. A mindig hasznos, remekül helyezkedő, mindkét lábával jól rúgó futballista elsősorban a szerelésekben és a fejjátékban tűnt ki. 1934 és 1939 között 25 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban. Tagja volt az 1934-es világbajnokságon 6. helyezett csapatnak, valamint az 1938-as Vb-n ezüstérmet nyert magyar nemzeti együttesnek is. Az 1933-35-ös Európa-kupán harmadik helyezést ért el a válogatottal és játszott az 1936–1938-as, félbeszakadt Európa-kupán is. Pályafutása végeztével hosszú és eredményes edzői pályát futott be, 1967-től mesteredző volt. 1985-től az Újpest Dózsa örökös bajnoka.

Nyughelye: Megyeri temető, 31-es parcella, XI. szakasz, 2. sírhely.

Tóth József (1951-2022)

A mindenki által „Jokkának” szólított balhátvéd már válogatott futballistaként, Pécsről igazolt Újpestre. 1975 és 1984 között 267 bajnoki mérkőzést játszott lila-fehérben és 3 gólt szerzett. A lilákkal kétszeres magyar bajnok (1977/78, 1978/79) és kétszeres Magyar Kupa-győztes (1982, 1983), a Felszabadulási Kupa győztese (1976). A gyors, ragyogó ballábbal rendelkező védő elnyűhetetlenül száguldozott fel-le a pálya baloldalán. Védekezésben kemény és határozott volt, de lendületes elfutásaival, kitűnő technikájával, remek beadásaival a támadásokat is segítette. Képességeinek köszönhetően 1974 és 1983 között alapember volt a magyar labdarúgó-válogatottban is. Az Újpestből összesen 51 alkalommal válogatták be – ezzel a klub örökranglistáján negyedik – és egy gólt ért el. A nemzeti együttessel részt vett az 1978-as és az 1982-es labdarúgó-világbajnokságon. Pályafutása utolsó tíz évében Finnországban játszott, majd rövid időn át az újpesti utánpótlásban edzősködött.

Nyughelye: Megyeri temető, 31-es parcella, IX. szakasz, 9. sírhely.

Tóth Mihály (1926-1990)

Az alacsony termetű balszélső 1949 és 1963 között volt az Újpest játékosa. Az első osztályú bajnokságban kizárólag az Újpest színeiben szerepelt, összesen 240 alkalommal, mely mérkőzéseken 41 gólt lőtt. Az ügyesen cselező, bátor és gyors szélső remekül adott be, kitűnően segítette a támadásokat, de ritkán vállalkozott kapuralövésre. Az Újpesttel egyszeres bajnok (1959/60), Béke Kupa-győztes (1953) és Közép-európai Kupa-győztes (1960). A magyar válogatottban 1949 és 1957 között 6 alkalommal lépett pályára és egy gólt szerzett. Tagja volt az Aranycsapatnak, részt vett az 1954. évi labdarúgó-világbajnokságon, ahol ezüstérmet nyert. Visszavonulását követően edző lett. Az Újpesti Dózsa felnőtt csapatánál pályaedzőként, az utánpótlás-csapatoknál hosszú időn át nevelőedzőként dolgozott. 1985-től az Újpesti Dózsa örökös bajnoka.

Nyughelye: Megyeri temető, 32-es parcella, V. szakasz, 1. sor, 101. sírhely.

Törőcsik András (1955-2022)

A „Kese” és „Törő” becenéven is ismert csatár elképesztően népszerű volt az 1970-es, 1980-as években. Az Újpestben 1974 és 1985 között 236 bajnoki mérkőzésen lépett pályára és 69 gólt lőtt. Cselsorozatai, váratlan húzásai, tökéletesen időzített átadásai, csillogó technikai tudása révén még klasszis támadótársai közül is kiemelkedett. A klubbal háromszoros bajnok (1974/75, 1977/78, 1978/79), háromszoros kupagyőztes (1975, 1982, 1983), a Felszabadulási Kupa győztese (1976). Bár aránylag kevés gólt lőtt, több találatát a mai napig emlegetik a szurkolók. Emlékezetes a Bilbao ellen lőtt átemelős gólja, vagy a Köln ellen bemutatott cselsorozata és gólpassza is. Cselezőkészsége, helyzetfelismerése, ritmusváltásai és robbanékonysága nemzetközi szinten is kiemelkedő képességű labdarúgóvá emelték, ő az első játékos, akiről az Újpest-tábor dalt írt. Utolsó újpesti szezonjában a csapatkapitány tisztségét is betöltötte. A magyar labdarúgó-válogatottban 1976 és 1984 között 45 alkalommal lépett pályára, ezzel hatodik az újpesti örökranglistán. Piros-fehér-zöldben 12 alkalommal volt eredményes, ami az újpesti támadók közül a hetedik helyre emeli. Két labdarúgó-világbajnokságon vett részt: 1978-ban, Argentínában és 1982-ben, Spanyolországban. Egyedi, csak rá jellemző fifikás trükkjei, remekbeszabott gólpasszai és góljai számos győzelmet hoztak a nemzeti csapatnak is. A szurkolók rajongására jellemző, hogy emlékét öt könyv is őrzi.

Nyughelye: Megyeri temető, 31-K (kiemelt) parcella, 1. sor, 13. sírhely.

Várhidi Pál (1931-2015)

A teljes gyerekkorát Újpesten töltő játékos a város kisebb klubjaiban nevelkedett. A Dózsában 1950-ben mutatkozott be és 1965-ig összesen 287 bajnokin lépett pályára, ezzel 13. a klub történetében. Eleinte fedezetként, majd Szűcs Sándor kivégzését követően hátvédként szerepelt a csapatban, ennek ellenére 32 bajnoki gólt szerzett – 31-et remek rúgótechnikájának köszönhetően tizenegyesből. Tulajdonképpen az egyetlen nem büntetőből szerzett gólja is tizenegyesből született, azonban 1957 őszén az MTK kapusa hárította próbálkozását, de a labda visszapattant elé, és az ismétlésből már a hálóba talált. Magas, kitűnő fizikumú, jól fejelő, gyors védőjátékosként kitűnően helyezkedett, határozottan szerelt. Az Újpesttel egyszeres bajnok (1959/60), Közép-európai Kupa-győztes (1960), KEK-elődöntős (1962). A csapatnak fél évtizeden át volt kapitánya. A magyar labdarúgó válogatottban 1954 és 1957 között 10 alkalommal lépett pályára. Az Aranycsapat tagja, az 1954-es, ezüstérmet hozó labdarúgó-világbajnokságon kerettag. Az 1960-as római olimpiai játékokon bronzérmet nyert válogatott tagja, egyben csapatkapitánya. Visszavonulását követően rendkívül sikeres lett edzőként is. 1970-73 között az Újpesti Dózsa tartalékcsapatának, 1974-1980 között felnőtt csapatának vezetőedzője. Irányításával az Újpest négyszer nyert magyar bajnoki címet (1973/74, 1974/75, 1977/78, 1978/79), egyszer Magyar Kupát (1975), egyszer Felszabadulási Kupát (1976), ezzel a lilák történetének legeredményesebb vezetőedzője. A BEK-ben az elődöntőbe vezette csapatát (1974). Egymást követő 225 bajnoki mérkőzésen irányította a lila-fehéreket, mellyel csúcstartó. Irányításával a klub 133 győzelmet aratott és 57 döntetlent ért el, valamint 35-ször szenvedett vereséget. Az NB I-ben kizárólag az Újpest játékosa és edzője volt. 1985-től az Újpesti Dózsa örökös bajnoka. Újpest díszpolgára (2009). Emlékét életéről szóló könyv őrzi.

Nyughelye: Megyeri temető, 31-K (kiemelt) parcella, 1. sor, 16. sírhely.

+1: Bár nem a Megyeri temetőben, de a Megyeri úton nyugszik

Török Gábor (1936-2004)

A bravúrosan védő kapus 1956-ban lett a Bp. Dózsa játékosa. 1957 és 1962 között 124 bajnoki mérkőzésen védte az Újpest hálóját. A bátor, látványos megoldásokra képes, remekül helyezkedő és rendkívül ruganyos kapus fiatalon került Újpestre. A lila-fehérekkel egyszeres magyar bajnok (1959/60), Közép-európai Kupa-győztes (1960), KEK-elődöntős (1962). A vonalon zseniális, hatalmas vetődéseket bemutató kapust sokan minden idők legjobb újpesti hálóőrének tartják. Tizenegyesekből gyakran volt eredményes, bár Újpesten ezt a tudományát csak barátságos mérkőzéseken mutathatta be. 1958 és 1960 között 3 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban. A nemzeti csapattal olimpiai bronzérmes (1960) lett. 1963-ban súlyos sérülést szenvedett, mely félbetörte pályafutását. 1985-től az Újpesti Dózsa örökös bajnoka. Végakaratának megfelelően hamvait a stadionban szórták szét.

Nyughelye: A Szusza Ferenc Stadion gyepszőnyege, a Mildenberger út felőli kapu mögötti terület.

 

Legendás játékosunkkal, az Újpesttel kilenc bajnoki cím mellett három Magyar Kupa-serleget bezsebelő Zámbó Sándorral 80. születésnapja apropóján beszélgettünk.

Remekül néz ki, meg nem mondanám, hogy 80 éves. Hogy szolgál az egészsége?

Az a legfontosabb, hogy még most is itt tudok ülni, interjút adni, és közben egészséges vagyok. A család jól van, a lányom jól van. A sérülések korábban elkerültek, és bár az elmúlt időszakban a túlzásba vitt sportolástól volt egy szívproblémám, szerencsére a mai napig tudok teniszezni és lábteniszezni is.

Ha már a focitól eltérő sportok: olvastam Önről, hogy bokszolt. Ez hogyan hatott a későbbi futballkarrierre, mit érdemes erről tudni?

Az az igazság, hogy én a grundon nevelkedtem. Ott az a mentalitás uralkodott, hogy a nagyobb, izmosabb srácok elsodorták a kisebbeket. Én is vékony gyerek voltam, így bármelyik csapatról is volt szó, csak „ráadás lehettem”. Ezért egy ismerősön keresztül elmentem bokszolni, és megerősítettem magamat. Megtanultam áthelyezni a súlypontomat, így a nagyobb darab fiúk sem tudtak többé fellökni a pályán. Ez annyira sokat számított, hogy utána már mindig engem választottak elsőnek a grundon, és szerencsére a megszerzett tudást a későbbiekben is tudtam kamatoztatni.

Ön egy korábbi interjúban elmondta, hogy újpesti születésűként gyerekkori álma volt, hogy az Újpestben futballozzon. Hogyan vált ez az álom valósággá?

Nagyon hosszú út vezetett idáig. Szegény családból származom, rossz körülmények között éltünk, egy szoba-konyhás lakásban nőttem fel, és ebből szerettem volna kitörni. Akkoriban egy módot és lehetőséget láttam erre: futballista akartam lenni. Nehezen indult a pályafutásom. Elmentem a XV. kerületi Vasashoz, ahol ugyan több barátom is játszott, de volt egy klikk, amelyik nem szeretett engem, mert tehetséges voltam. Ők ki akartak engem túrni, ami nekem nyilván nem esett jól, és ezért el akartam jönni. Nem szerettek volna elengedni, de aztán azt mondták, ha kapnak értem 6 labdát, akkor mehetek. Az Újpest pedig „kifizette” ezt az átigazolási díjat, így kerültem a Megyeri útra, ott másfél évet húztam le a tartalékok között, majd 1962-ben mutatkoztam be az első csapatban, ahol aztán 18 évig szerepeltem.

Felmerült-e bármikor is komolyan, hogy Ön esetleg ne a lila-fehér mezt öltse magára?

Én Újpesten nevelkedtem, és mindig az volt az álmom, hogy a Megyeri úton focizzak. Szerintem nyugodtan mondhatjuk, hogy nekem lila-fehér vér folyik az ereimben. Soha nem fordult meg a fejemben komolyabban, hogy én elmenjek innen máshová. Volt megkeresésem különböző kluboktól, de még csak elméleti síkon sem képzeltem el rendesen, hogy eligazoljak. Nekem az Újpest az életem, én itt tettem fel mindent egy lapra, itt lett belőlem egy kissrácból valaki, és ha újrakezdhetném a pályafutásomat, akkor is mindent ugyanígy csinálnék. Teljesen elégedett vagyok a karrieremmel, és kereknek érzem ezt a történetet.

Amikor az Újpesthez szerződött, nem kisebb név volt a csapat edzője, mint örökös gólkirályunk, Szusza Ferenc. Milyen érzés volt egy ilyen kaliberű legenda kezei alá kerülni?

Amikor idejöttem, már megvolt az ember minden posztra, és tudtam, nagyon keményen kell dolgoznom ahhoz, hogy bekerüljek a csapatba. Tettem a dolgomat, aztán egyik nap Feri bácsi odajött hozzám, mélyen a szemembe nézett, és odadobta hozzám az ikonikus 11-es számú mezt. Azt mondta: „Kisöreg (a nevemet soha nem tudta), itt van a 11-es számú mez, jól becsüld meg, rajtad múlik, bennmaradsz-e a csapatban vagy nem!”. Bár akkoriban én elég kishitű voltam, mégis az volt bennem, hogy nem szabad cserbenhagynom ezt az embert. Nem is tettem, felvettem a mezt, és 1980-ig bent is maradtam a csapatban.

Abban a csapatban, amely idővel – és később Baróti Lajos érkezésével – tulajdonképpen minden idők legjobb Újpestjévé vált. Tizenegy év alatt kilenc bajnoki cím, három Magyar Kupa-győzelem, a „’70-es évek Újpestje” ma is komoly hivatkozási alap. Milyen volt ezt belülről megélni?

Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt mondanám, óriási. Olyan együttesbe kerültem be, ahol a csapattársaim nagy színészek voltak. Ezt úgy értem, hogy én mindig úgy mentem fel a pályára – és persze a többiek is –, mint ahogy egy színész lép a színpadra. A színpadon teljesíteni kell, ha ez nem megy, a közönség kikezdi az embert. Én viszont mindig olyan elánnal, lelkesedéssel futottam ki a gyepre, hogy nem is lehetett más a célom, mint a közönség kiszolgálása. Akkoriban, abban a rendszerben az embereknek nehéz volt az élete, a mi drukkereinknek is, és sok örömük nem volt azon kívül, minthogy ezt a csapatot láthatták hétről hétre. A szurkolóink fantasztikusak voltak, ezért az volt a minimum, hogy én úgy mentem fel az említett színpadra, hogy ne jöjjek le a meccs vége előtt. Ott lebegett előttem a Szusza Feri bácsival való beszélgetés is, és az is motivált, hogy megháláljam az egykor tőle kapott bizalmat. Úgy érzem, hogy ezt a feladatot maximálisan teljesítettem.

Akkoriban klasszisok játszottak lila-fehérben, elég, ha Ön mellett például Benét, Fazekast, Dunai II-t vagy Göröcsöt említjük. Az impozáns támadógépezet mellett mi volt az, amitől ez az aranykorszak tényleg aranykorszak lett?

Kezdjük azzal, hogy már akkor is olyan drukkereink voltak, akik belehajszoltak minket a győzelembe. Én sokszor már örültem volna, ha átlagosan tudok teljesíteni, de a közönség olyan energiát, olyan pluszt adott, hogy az mindenkiből kihozta a maximumot. Emellett pedig olyan csatársorunk volt, hogy hiába játszott az ötösfogatból mondjuk két játékos rosszul, a másik három akkor is el tudta dönteni a meccseket. Volt olyan is, hogy négyünknek nem ment a játék, de Bene Feri volt a megmentőnk. Olyan gólerős csapatunk volt – nem elvéve a hátvédsor érdemeit –, hogy mindenkit le tudtunk győzni, egy igazi nyerő csapat volt a miénk. Az igazság az, hogy a végén már untam is a sok bajnoki címet, mert nem volt ellenfelünk (nevet).

Milyenek voltak akkortájt az újpesti mindennapok? Végigmehetett az utcán egy lila-fehér futballista anélkül, hogy megszólították volna?

Rengeteg ismerőst szereztem magamnak, és elképesztően sokan szerettek. Persze, voltak, akik szidtak egy-egy meccs után, de ez a játékkal jár. Ez inkább arra motivált engem, hogy még jobban teljesítsek. A meccseinkre hatalmas volt az érdeklődés, az emberek tolongtak a stadion bejáratánál, és ez a hangulat természetesen a mindennapokra is átragadt.

A sikereit hosszan sorolhatnánk: többek között 9 bajnoki cím, három Magyar Kupa-siker, a válogatottal Európa-bajnoki 4. hely. Mi karrierje legszebb emléke?

1971, Európa-bajnoki selejtező. Gólt lőttem, és 2-0-ra nyertünk a franciák ellen. A mozdulat nem is szándékos volt, mert ilyet nem is lehet. A kapus kimozdult, én meg beleadtam mindent, de nem gondoltam, hogy ilyen tökéletesen fog sikerülni. Nagyon nehéz volt a szög, de úgy találtam el, hogy a hálóőrnek esélye sem volt. Nem volt egyszerűen kivitelezhető mozdulat, de nagyon sokat gyakoroltam, hogy tökéletesítsem a technikámat.

És mi a legszebb újpesti emléke?

Nem tudok kiemelni egyetlen ilyet, a 18 újpesti évem engem folyamatosan boldogsággal töltött el. Nekem mindig különleges volt, amikor magamra húzhattam a lila-fehér mezt, amit aztán rendkívül büszkén viseltem. Nekem minden meccs egy kellemes emlék.

Beszéljünk egy kicsit a profi futball utáni életről. Mi következett az újpesti visszavonulás után?

Több csapatban is játszottam még amatőr szinten, először a Gödben, utána a Chinoinban, aztán pedig az osztrákoknál. Különböző nehézségeim voltak, de később sem szakadtam el a futballtól, nagyjából 15 éve pedig – egy régi barátomnak köszönhetően – az újpesti utánpótlásban segédkezem. Itt is abszolút visszaköszön az, mennyire különleges számomra az Újpest.

Amikor egy legendás játékosunkkal beszélgetünk, megkerülhetetlenül előkerül a téma: mi a véleménye a jelenlegi Újpestről?

Kezd alakulni (mosolyog). A mi időnkben teljesen más rendszerben játszottunk, a legtöbbször öt csatárral álltunk fel, a mai futball viszont sokkal defenzívebb. Manapság már nehezebben kerülnek oda a csapatok a kapu elé, és kevesebb a helyzet. A mostani Újpest jó kezekben van, fejlődik, én pedig örülök, ha néha ki tudok jönni meccsre. Sok sikert kívánok ennek a társaságnak!

Mi pedig ezúton is boldog 80. születésnapot kívánunk legendánknak, Zámbó Sándornak!

POLGÁR GÁSPÁR